Nem voltak egyszerűek az előzmények, mert ahogy kivirágzott a természet, rettenetesen folyt és dugult az orrom, levegőt is alig kaptam egy ideje. Elmentem egy allergiavizsgálatra, és kiderült, hogy néhány most virágzó növényre vagyok érzékeny.
Kaptam gyógyszert és orrsprayt, de a hatóanyagokat átolvasva felmerült, hogy doppinglistás lehet mindkét szer. Még az indulás előtt e-mailben felvettük a kapcsolatot a Magyar Antidopping Csoporttal, hogy megtudjam, szabad-e egyáltalán használnom. Megkaptam a megnyugtató választ: ezek a gyógyszerek ebben az adagolásban, ezekben a készítményekben használhatóak, csak el kell tennem minden leletet és receptet, meg ezt a levelezést.
Tehát indulhatok. Ez jó hír. Sajnos azok az allergiára való szerek, amelyek nem doppinglistásak, túl sokat nem segítenek, a többit meg nem lehet használni, de legalább valamivel próbálkozhattam. Mondjuk a mellékhatások között ott volt a fáradékonyság és az émelygés is, és amikor ezeket tapasztalni kezdtem magamon, inkább abbahagytam. Ha már úgyse sokat használ, legalább ne ártson.
Április 12-én érkeztünk Banovcéra, 3 napos versenyre. Az első nap hegyi időfutam, a táv 4 km. Megkötés: csak road setuppal, könyöklő nélkül, tehát valójában egy egyéni indítású hegyi szakasz.
A teljes 3 napos versenyt az U23-mal és az Elittel együtt futottuk, összesen 121-en indultunk. Az időfutam 4 km, 270 méter szinttel. 11:59 alatt mentem végig. Ez U19-ben a 21. , az elsőévesek között a 8. helyre volt elég.
(A kezemen a kötés egy előző heti bukás nyomait takarja, nem volt semmi különösebb.)
Másnap egy 5 körös, összesen 145 kilométeres versenyre indultunk 1250 méter szinttel. A rajt Banovcéban volt, onnan vezetett ki egy út egy hegyi szakaszra, ahol 5 kört kellet megtennünk, majd utána befutó Podluzanyba.
Ahogy megkezdtük a kört, áthaladtunk egy gravel szakaszon. Nehéz volt kideríteni, hogy ez murva, vagy csak rossz minőségű aszfalt, mindenesetre dobált rendesen. Eléggé mentünk, így kónuszon voltam, a váltó a 11 fokozatba volt kapcsolva. És egyszer csak nem lehetett elváltani.
Sehová.
Jött az emelkedő, és kellett volna visszakapcsolni, de hiába nyomogattam a gombot, nem történt semmi. Félreálltam, jeleztem a csapatkocsinak. Egy jó 2-3 percig nézegették, de nem sikerült működésre bírni. Abban maradtunk, hogy menjek a már jó messze előttünk járó mezőny után, hátha rendbejön, aztán ha nem működik, álljak ki. A cserebiciklik a másodévesekre voltak beállítva, így szóba se jöhetett, hogy átüljek egyre.
Ráadásul mindez csak 20 kilométerrel a rajt után történt, és tudtam, hogy ha kiállok, másnap nem indulhatok, oda az egész verseny. Így hát visszaültem, és tekertem kónuszon. Hegyre fel.
Az első körben a kulacs feladáskor szóltak a csapatbuszból, hogy a csapatkocsiból üzenik, hogy ha jó a váltó, maradjak, ha nem működik, kiszállhatok. És kérdezték, hogy jó-e a váltó. Én ebből annyit értettem meg, hogy menjek, és a kérdésre, hogy jó-e a váltó, a videóban hallható választ adtam (“F…omat bele!”) De mentem tovább.
Összesen 2 kört tudtam megtenni, mikor utolért a söprűs kocsi, és kiszólított a versenyből. Eltekertem a csapatbuszig, és kiszálltam.
Ennek a versenynek annyi. Így is 64 kilométert mentem döglött váltóval, kónuszon, 37-es átlaggal, saját zsíron, 215 watt átlagon (nullák is benne), minden szélárnyék nélkül, 500 méter szinttel. Edzésnek jó volt, de nagyon csalódott voltam, hogy elment a verseny a váltó miatt.
Ja, és mi volt a váltó baja? A rossz aszfalton crash módba tette magát, de mivel a legalsó fogaskeréken volt, nem lehetett kivenni belőle. Csak a szerviz tudta megoldani itthon.
A csapat szempontjából jól zárult a verseny: Takács Zsombi az első napon megszerzett fehér trikót a második nap is meg tudta tartani, majd a 3. napon megnyerte a futamot és az összetettet is. Ennek szívből örültem, Zsombi nagyon jó srác, és nagyon megérdemelte a győzelmet. Szívesen dolgoztam volna érte és a csapatért, ha a váltó ki nem vesz a versenyből.
