A Gemenc Nagydíj egy kiválóan szervezett, példásan biztosított verseny, nagyon jó ellenfelekkel. Az MBH Bank Cycling Team az idén a junior csapattal, tehát velünk érkezett, de a legtöbb induló prokonti csapat volt. A 152 km-es távon először kigurultunk Szekszárdról, majd 4 kört kellett megtennünk a körneyző településeken áthaladva, utána vissza a rajthoz.
Erős menés volt, 45-50 közötti átlaggal. Jól mentem, együtt haladtunk a mezőnnyel, mindenki szépen egy csoportban. A csapat jól együt tudott maradni.
A harmadik körben hátrébb húzódtam a mezőnyben inni és cipőt igazítani. Amikor lenyúltam a kulacsért, az egyébként teljesen jó aszfalton megtaláltam az egyetlen úthibát, ami rögtön el is döntötte a sorsomat. Az ütés megrántotta a kormányomat, és olyan erővel húzott le, hogy rábuktam a kormányra. Úgy éreztem, a saját biciklim elé esek. A pedál kötése tartott a bringán. Így viszont a hátsó kerék is telibe kapta az úthibát, és a menetirány szerinti jobb oldalról átrepültem és átcsúsztam a szembejövő sávba, annak is át a túloldalára, egyenesen a 2 méter mély árokba.
Hatalmas köszönet a szervezőknek, amiért teljes útzár mellett, az út teljes szélességét biztosítva tartották a versenyt – ezen most az életem múlhatott.
Később visszanéztem a Garminról: 51 km/h sebességnél estem el. A mentők azt hitték, elütöttek, úgy nézett ki az esés. Ehhez képest olcsón megúsztam. Bár mindenhol lejött rólam a bőr, nem tört el semmim, a sebeim gyorsan fognak gyógyulni, és bár fejjel is levettem az aszfaltot, a sisak megvédett, és olyan szerencsésen estem, hogy csúszva-gurulva értem az árokba, a gerincemet nem érte ütés.
Amikor kikászálódtam az árokból, már ott állt a mentő, és megvizsgáltak. Meg is lepődtek, hogy ennyire egyben vagyok. A csapatautóból kiszállt Zoli és Tamás, és már fogták is a bringámat.
– Továbbmész?
Igent mondtam, természetesen.
Felültem, elindultam. Azért kissé össze lehettem zavarodva, mert szóltam a csapatkocsinak, hogy várjunk, mert a szemüvegem – aznap versenyeztem benne először, most kaptam – még valahol az árokban van. Teljesen érthető módon határozottan azt mondták, hogy hagyjam a fenébe. (Este visszamentünk érte, a Garmin GPS jelei alapján megtaláltuk. Tényleg nem lett volna értelme még keresni, természetesen tönkrement.)
A KASK sisak elég megviselt volt, de remekül megvédte a fejemet. Hordjatok jól beállított, jó minőségű sisakot, mert az életetek múlhat rajta. Természetesen a fejfedőm ezzel a versennyel nyugdíjba is ment – ereklyének jó lesz, de még közértbe se megyek már vele. Egy sisak egy bukás – ez alapszabály.
A nyergem úgy nézett ki, mint amit megharapott a ló. Aztán amikor felértem a mezőnyre, Filu (Filutás Viktor) kezdett hozzám beszélni olaszul. Azt hitte, az olasz MBH van itt, megszokta, hogy velük teker egy mezőnyben. Aztán vigyorogva tisztáztuk, hogy magyar vagyok. Erre elmondta magyarul is, hogy a nyergem elég szarul néz ki, konkrétan el van törve a nyeregpálca, nem tart semmit.
És valóban, olyan ferde volt, hogy csoda, hogy nem estem le a bicikliről. Nyilván még dolgozott az adrenalin, így ezeket észre se vettem, csak éreztem, hogy egyre nehezebb menni.
A lábam is megrándult esés közben, meg a felzárkózás is sokat kivett belőlem. A verseny 60. kilométerénél estem, még 25-30-at tekertem a 45-50 km körüli tempóban haladó mezőnyre felzárkózva.
Végül leszakadtam, és kiálltam.
A családtagjaim az út mellett szurkoltak. Mikor, már leszakadva, odaértem hozzájuk, kiszálltam. Már tudtak rólam: a Green Riders autójából kiszóltak, hogy buktam.
Látták, hogy alapvetően jól vagyok, de – apám elmondása szerint – úgy néztem ki, mint egy varacskos disznó, akit megtámadtak. Apám mindig tart magánál kötszert, mióta versenyzek, így azokat a sebeket, amik közterületen is szeméremsértés nélkül kitisztíthatóak voltak, ellátta egy park padján, aztán befeküdtem a kocsi hátsó ülésére, levettem magamról a szétszakadt mezt és gatyát, és kimosta, lefertőtlenítette a sebeimet.
A fenekem úgy nézett ki, mintha smirglin csúszdáztam volna egy hétig. Nem sok ép bőr maradt rajta. De egyik seb se volt mély. Az Octenisept nagyon jó fertőtlenítő, mindenkinek jó szívvel ajánlom. Ezzel kezeltük le az összes sebemet. Végül, miután tele lettem ragasztva steril gézlapokkal, egy szál semmiben egy pokrócba csavarva ültem a kocsi hátó ülésén, és a mezőny után haladva becsorogtunk a célba.
Már hívott Tamás, a csapatfőnök, hogy a csapatbusznál várnak a mentőktől, szeretnének jobban megnézni. Áthozták a buszból a ruháimat, hogy mégse egy pokrócba csavarva szálljak ki a kocsiból.
A mentős hölgy újból elcsodálkozott, hogy tényleg nincs más bajom, mint ami elsőre is jól látszott, és megdicsérte apukámat, hogy milyen jól bekötözött. Elmondta, hogy a mentőben is ugyanaz a fertőtlenítő van, amit ő használt. Még annyit hozzátett, hogy azért a sisak és a röppálya alapján nem elképzelhetetlen, hogy agyrázkódásom lehet, úgyhogy adott tünetek megjelenése esetén azonnal irány az orvos.
Az volt a tervem, hogy a szombati futamon a csapatnak segítek, ha már kiestem, de az volt a team döntés, hogy menjek haza, pihenjek, koncentráljak a következő versenyre.
A verseny napjáról, péntekről szombatra virradó este nem sokat aludtam: akármerre fordultam, mindig valamelyik sebemre feküdtem. Aztán szombat este 6-kor fölborultam, mint egy zsák krumpli, és vasárnap reggel 8-ig fel sem ébredtem.
8-kor megláttam Koloszár Peti üzenetét, aki korábban a BTS-ben volt csapattársam. Azt kérdezte, nem megyek-e velük a Pilisbe edzeni. Arra gondoltam, hogy épp eleget pihentem, nézzük meg, hogy megy.
Jól ment. És ezzel el is dőlt, hogy bármi is történjen, a következő hét csütörtöki versenyre – 4 nap Olaszország – összerakom magam.
A bukás mindig benne van a pakliban. Örülök, hogy ennyivel megúsztam, a következő versenyre koncentrálok.
