A BalatonFondo az a verseny, amit minden évben nagyon várok. A 2022-es Giro d’Italia magyarországi, balatoni szakaszán megyünk végig, 134 kilométeren. Teljes útzár, tökéletes aszfalt, gyönyörű táj, sok jó ellenfél, profi szervezés, igazi granfondo hangulat. A nagy távval egy időben rajtol egy rövidebb, 68 kilométeres MediaFondo is. Szép emlékeim vannak: 2023-ban, U17-ben ezen 3. lettem.
Tavaly nagyon szerettem volna indulni, neveztünk is a hosszú távra, de a verseny előtti napon az akkori csapatom visszalépett a várható kedvezőtlen időjárás miatt. Jeleztem, hogy én így is rajthoz állnék, de a csapat határozott kérése volt, hogy ne kockáztassak bukást vagy betegséget, mert a következő héten a másodévesek segítőjeként feladatom lesz a Hegyi OB-n, aztán az azt követő napon egy kritérium versenyen. A határozott kérést nagyon határozott kérésként kellett értelmezni. Így fájó szívvel elfogadtam, hogy ki kell hagynom. Aztán a beharangozott ítéletidő elmaradt, bár valóban esett az eső. A tetejébe a Hegyi OB-ra és a másnapi kritériumra végül egyetlen másodéves versenyzőnk se tudott eljönni, ki betegség, ki külföldi verseny miatt. Szóval sokra nem mentünk vele, hogy kihagytam a Fondót. De az élet néha ilyen.
Kis csapatban versenyezni bizonyos szempontból nehezebb, a lehetőségek lényegesen behatároltabbak, de itt nincsenek visszautasíthatatlan kérések. Így már a szezon legelején tudtam, hogy az idén ott leszek a rajtnál.
Mindenki a nagy nevekről beszélt. Tudtuk, hogy itt lesz Federico Pozzetto, aki több, mint 60-szoros granfondo győztes, itt lesz Záray László master világbajnok, és mindneki tudta, hogy nagyon jó esélyekkel áll be a rajtba az idén is kitűnő formában versenyző Kardos Csongi, aki a tavalyi futamon Johnny Hoogerlanddel sprintelt a célban. Sok nagy név mellett – akiket meg sem próbálok itt most felsorolni – itt volt Valter Attila és Szalontay Sándor is. Ők ugyan nem versenyeztek, csak a lassú rajt végéig tartottak velünk, de az, hogy rekord létszámban, több, mint 1300-an álltunk a rajtban, annak is köszönhető, hogy ők is nevüket adták a rendezvényhez. Schneller Domonkos, az MKSZ elnöke is letekerte a 68 km-es távot.
Külön köszönet a szervezőknek, hogy ügyeltek arra, hogy a tekintélyes létszámú mezőny élére állhattak a licences versenyzők, így a lassú rajtban és később az éles rajt után is biztonsággal lehetett haladni.
A lassú rajt a Tihanyi-félsziget eleje-közepéig tartott, utána megindultunk. Amint a komp felől elindultunk fölfelé a dombon, elkezdődött a tempó diktálás. Pontosan erre készültem. Az volt a terv, hogy veszem a lószokat, és megyek a legelejével. Ment is minden terv szerint, végig maradtam elöl az első ötben, folyamatosan reagálva a lószokra. Együtt mozogtunk Szilárddal.
A Gellán a legelejét nem is nagyon rántották meg, csak egy tempó menés volt. Csak az utolsó 5-600 méteren volt egy durvább lószolás, de aztán a lejtőn összébb záródott a mezőny. Folyamatosan nyomták a lószokat, a negyven-negyvenötödik kilométer után ment el a szökés, amiben először Záray Laci és Federico Pozzetto volt. Csongival és Szilárddal először nem ugrottunk fel erre, mert nagyon nem tudtak elszakadni, és fölöslegesen nem akartunk ugrálni. Laciék így némi előnnyel elszöktek, a Csömörből valaki szólóban utánuk eredt, de erre már nem mozdultam. Én Csongira figyeltem elsősorban, és megnyugtató volt, hogy ugyanúgy látjuk a helyzetet. Mentünk a csoport elején.
A hatvanadik kilométer környékén utolértük az akkor már négy szökevényt. Közeledtünk a tapolcai itató ponthoz. Ez a Tesco áruház parkolója volt. Azért ide beszéltük meg a kulacs feladást, mert 3 olyan pont volt a pályán, ahol a szervezők frissítő állomást állítottak fel, és ezek közül ez volt az, amelyik a rajt után még autóval időben elérhető volt, és az itt felvett kulaccsal már el lehetett jutni a végéig. A kijelölt itatópontok inkább azoknak voltak optimális helyek, akik legalább lassítani vagy megállni is hajlandóak voltak, nem pedig egy 20-30 fős élbolynak, amelyik egy kupacban, nagy sebességgel mozog. Sokkal ideálisabb lett volna egy meredek emelkedőt választanunk, csak a Gella még túl korai pont lett volna, ott még, 31 km után még ki sem ürült volna az első kulacsom, és amit ott veszek fel, a végéig nyilván nem tartott volna ki. A 3. itatóhely pedig 110 után volt, odáig nem oké két kulaccsal menni. A verseny miatti lezárásoknak köszönhetően volt igazán biztonságos a BalatonFondo, viszont pont emiatt nem volt esély más pontra kulacsot kérni, mint Tapolcára. Illetve biztos lett volna jobb hely, de Tapolca volt az, amit előre meg tudtunk beszélni, így ehhez kellett ragaszkodni.
A tapolcai itatópont a Tesco áruház parkolójában volt. Az útról egy derékszögű baloson fordultunk rá, az áthaladás egy kifli alakú elnyújtott balos volt, és onnan derékszögben fordultunk ki a főútra, balra. Ahogy közeledtünk, el is dobtam az üres kulacsomat. Federico nagyon taktikus volt. Ő itt nem is tervezett kulacsot felvenni, valahol máshol kapott. Viszont pontosan tudta, hogy ha itt belószol, ahogy tette is, akkor kétféleképpen dönthet a mezőny. Vagy reagálunk, és akkor senki nem tud felvenni kulacsot, vagy belassítunk annyira, hogy fel tudjunk venni frissítőt, és akkor el tud lépni.
Kísérőautó eleve nem jöhetett szóba ezen a versenyen, így csak földről tudtunk frissíteni. Nekem és Szilárdnak is a szüleim adtak fel kulacsot. A parkolóba fordulás előtt tehát Federico belószolt. Záray Laci és Csongi mentek vele. Mi Szilárddal úgy helyezkedtünk, hogy ő volt elöl, én meg kb. 1-2 másodpercnyire mögötte. Apa mindkét kezében kulaccsal várt bennünket egy autóbusz öbölben, ahová ki lehetett egy kicsit húzódni. Szilárd az utolsó pillanatig hezitált, de nem adta fel a pozícióját. Nagyon mentünk, 50 fölött. Én megpróbáltam felvenni, de nem sikerült. Elrepült a kulacs, ki a padkára.
Tudtam, hogy a megbeszéltek szerint pár száz méterrel odébb vár a másik kulacs. De azt is tudtam, hogy azt ezzel a tempóval nem fogom tudni felvenni, máshova pedig nem tudnak utánunk jönni vagy megelőzni bennünket az útzár miatt.
Nehéz volt a döntés, mert másodpercek alatt kellett arról határozni, hogy kockáztatok, hogy kulacs nélkül maradok, vagy kiszakadok a szökevényekre ugró mezőnyből, és zárkózhatok vissza egyedül. Mögöttünk 3 percre jött a következő csoport, semmit nem remélhettem attól, hogy őket bevárjam, és ettől várjam, hogy együtt beérjük a többieket. Kulacs nélkül innen nem lehet végigmenni, úgyhogy marad az, hogy ki kell húzódni a szélére, be kell lassulni, fel kell venni az italt, és vissza kell zárkózni a belószolt mezőnyre.
Az olasz srác jól számolt, szerintem rajtam kívül senki vagy majdnem senki sem tudott itt frissíteni, nekem pedig ugyan sikerült felvenni a kulacsot, de ez nagyon nem volt ingyen.
Sikerült visszazárkóznom. Aztán 70 km körül megint volt egy lósz egy nem is olyan hosszú, és 3-4 százalékosnál nem is meredekebb dombon. Aztán itt volt egy nagyobb tempóváltás. Kiálltam a nyeregből, hogy odalépjek, és akkor éreztem, hogy begörcsölt a bal lábam. Egyik pillanatról a másikra kiszakadtam. Tudtam, hogy innen azért nem lehet visszazárkózni, de próbáltam rendbehozni a lábaimat. Jó wattokon tekertem. Kábé egy percre mögöttem lehetett egy 8 fős csoport, de nem vártam be őket, mert sehogy nem közeledtek, én meg azért még próbáltam sietni. Így a 70. kilométertől a 110. kilométerig szólóban mentem.
Maradt a térköz köztünk, de aztán jöttek újabb görcsök. Az egyik egész banális mozdulatra: egy kisebb dombról leérve volt egy fekvőrendőr. Kiálltam a nyeregből, hogy ne üssön fel. Na és ebben a pillanatban erre a mozdukatra begörcsölt mindkét lábam. Itt következett egy kb. 2 kilométeres emelkedő, aminek az első fele egy 8-9%-os volt, a második fele ennél barátságosabb. Itt azért már nem voltam jókedvű, de próbáltam a lábaimat visszahozni az életbe. Nyomtam be mindent, amit csak a zsebemben találtam. Közben az előbbi csoport utolért, de nem tudtam becsatlakozni, mert még nem sikerült resetelni a lábaimat. Így a 110. kilométertől a százharmincadikig ugyanúgy szólóztam.
Már csak az maradt, hogy nem veszek tudomást a lábaimról, hanem megyek tovább. De ezt is lehetett még fokozni, mert az utolsó 9 kilométernél egy balos kanyarban, pusztán attól, hogy bedőléskor annyira megtekertem fölfelé a bal pedált, hogy ne érjen le, már ettől a mozdulattól megállt a bal lábam. Oké, akkor tekerem jobbal. Persze erre meg az görcsölt be. Már kikapcsoltam minden érzést és gondolatot. Még átjutottam valami kisebb dombon, aztán jött egy sík rész. Ott igyekeztem még valami tisztességesebb tempóra váltani, ami sikerült is, és végül a kategória 5. helyén, abszolútban a 32. helyen beértem.
Nagyon messze volt ez attól, amiért idejöttem, de most így adta ki.
Csongi az utolsó másodpercig együtt jött Pozzettoval, végül a sprintben az olasz srác húzta be az abszolút első helyet, de Csongi győzött a kategóriájában, amihez szívből gratulálok!
Köszönet a szervezőknek ezért a felejthetetlen versenyért!
Jövőre ugyanitt!
