Épp hogy elmúlt egy éve, hogy nagy tervekkel megérkeztem álmaim csapatához, az MBH Bank Cycling Teamhez, és most mégis eljött a nap, amikor úgy döntöttem, hogy kilépek. Máshol folytatom.
A döntést én hoztam meg, teljesen ésszerű okok miatt, és most elmondom, miért.
Mindenki arra vágyik, hogy bekerüljön ebbe a csapatba – én is így voltam ezzel. Ez a honlap a legjobb bizonyíték arra, mennyire komolyan gondoltam, hogy itt töltöm a junior időszakomat, és ha minden jól megy – ez volt a terv -, és a csapat is úgy látja jónak, U23-ban már továbbmehetek az MBH Bank Colpack Ballain Teambe, ami már conti szint.
Leírhatatlan érzés volt, amikor Sáfár Tamással 2023. novemberében leültünk a kecskeméti Veloroomban, kezet fogtunk, és aláírtuk a szerződést a következő évre. Aztán egy szempillantás alatt felgyorsultak az események: jött a januári utazás az olasz csapatközpontba, az új bringák kipróbálása, aztán februárban az edzőtábor Calpéban, majd márciustól a versenyek.
Ez a csapat tényleg a legjobb infrastruktúrát adja: névre szóló kerékpár, külön edző- és verseny kerékszettel, szerviz háttér, minden kényelmi berendezéssel felszerelt csapatbusz, a legjobb szállodák, a legrangosabb versenyek, olyanok, ahová más csapatok, még azok is, ahol szintén igen jó versenyzők tapossák a pedált, csak álmodhatnak.
Hálával tartozom a csapatomnak mindazért, amit ebben az évben kaptam. Köszönöm!
Mindent beleadtam, hogy jó eredményekkel és a legjobb munkával háláljam meg a team bizalmát. Soha életemben ennyit és ilyen elszántan nem edzettem. Már 2 éve sport dietetikus ügyel az étrendemre, amit szigorúan betartok. A tanulmányaimat – és külön köszönöm a tanáraimnak, hogy ezt tolerálták nekem – amennyire lehetett, háttérbe helyeztem, és csak a sportnak éltem.
Elsőévesként segítő szerepben vettem részt a csapatmunkában, és büszke vagyok rá, hogy három dobogóhoz, amiből kettő győzelem volt, egy pedig második hely, én adtam a felvezetést, vagy én ugráltam a szökésekre, vagy én szöktem, hogy fárasszuk a mezőnyt, hogy mire eljön a mieink ideje, ők pihenten a kifárasztott ellenfelek elé ugorhassanak. Ezeknek az eredményeknek ugyanúgy örültem, mintha én állhattam volna a pódiumon.
Semmit nem bántam meg. Ha ma lenne az a tavaly novemberi nap, ma is aláírnám a szerződést, a mai eszemmel is ide igazolnék, és pontosan ugyanezt csinálnám, amit az év közben tettem.
Nehéz arról beszélni, hogy miért döntöttem úgy, hogy elhagyom a csapatot, hogy ne kelljen érzékeny pontokra tapintanom. Figyelek rá, hogy udvariasan tegyem. Ha voltak – és voltak, mert mindig mindenhol vannak – nehézségek, nehéz helyzetek, azokat tűrtem, megértéssel kezeltem. Ha jeleztem, diszkréten, de érthetően tettem. Lojális voltam a csapathoz jóban-rosszban. Most sem szeretnék sérelmeket sorolni, és nem fogok sáros cipővel lépni arra az asztalra, amelyikről ettem.
Éppen ezért azt hiszem, elegendő, ha annyit mondok, hogy az év során nem egyszer éreztem, hogy nem élvezem a teljes csapatvezetés bizalmát. Ez nem volt mindig egyértelmű, de kétszer is túl hosszan ültem a kispadon, holott – ahogy én láttam – sem a versenyeken, sem az edzéseken nyújtott munkám alapján nem így kellett volna történnie, és nem egyszer és nem kétszer vártam hiába alkatrészre, ruházatra, pedig ezek részben vagy egészben rendelkezésre álltak. Persze mindezeket pótolta a családom, például vettünk sisakot, amiből pont az én méretemben nem érkezett tavasszal, aztán amikor egy bukásban összetört, és még mindig nem kaptam, vettünk újabbat – együtt lehetett ezekkel élni, és mantrázni, hogy ezek csak szervezési hibák, csak nem a legjobb azt érezni, hogy egyre gyakrabban kell a sor végén állni, nem megkapni olyan felszereléseket, amikből kivétel nélkül mindenki kapott szponzori darabot, az is, aki a szezon végén érkezett, vagy egy hónapig ülni a kispadon, miközben az edzésen KOM-okat szedegettem le, míg mindeközben volt, aki… szóval a Straván minden látszik – de mindegy, hogy más mit csinált közben, mert nem az ő hibája, hogy én ültem a kispadon.
Nem akarom tovább sorolni, nem gyűjtögettem sérelmeket, így is többet mondtam, mint amennyit eredetileg terveztem. Nem panaszkodni akarok, egyszerűen csak fontosnak tartom elmagyarázni, miért dönt úgy egy U19-es versenyző az első év után a legirigyeltebb csapatban, hogy máshol folytatja. Összefoglalásképpen csak annyit tudok mondani, hogy volt miből éreznem, egyre tisztábban éreznem, hogy nem élvezem a teljes csapatvezetés bizalmát, és akiét nem, annak a versenyzői sor összeállításakor elég nagy a befolyása ahhoz, hogy az nekem kedveztőtlen legyen. Egyébként így is kedveltem őt, csak azért ez rosszul érintett.
Az augusztust a kispadon töltöttem, hetente kaptam azt az információt, hogy most nem én kerültem a csapatba, de eddzek, mert jön a következő verseny. Aztán a következő, a követklező – de sose jött el az enyém. Aztán végül eljött, de addigra már szeptember volt, és mielőtt a mezőnyben megizzadhattam volna, megállt a váltóm, immár hetedszer az évben, és ment az a verseny is a kukába.
Az ezt követő futamokon pedig már nem mentem jól. Volt benne betegség is, meg volt olyan is, hogy egyszerűen rosszul ment. Csak hát ha alig állsz rajthoz, akkor ez olyan, mint amikor a tiszavirágnak rossz napja van.
A szezont viszonylag hamar zártuk. Tavaly, U17 másodévben október végén még versenyeztem (és győzelemmel zártam az évet), idén szeptember 22-én már a finálét játszottuk.
Heteken át tűnődtem, hogy mi legyen. Valójában már áprilisban, amikor Olaszországban belementek a váltómba, és nem kaptam meg a frissen érkezett tartalék váltót, hanem a következő versenynapon a rossz Shimanóval és a ferde váltófüllel álltam rajthoz, majd a következő két versenyen, végül egész májusban a kispadon ültem, felmerült, hogy itt valami másképpen van, mint ahogy lennie kellene. De igazán csak augusztusban kezdtem el gondolkozni, illetve akkor is inkább csak a rossz érzést éreztem, és ha a család szóba hozta a témát, hamar azt kértem, hogy ne beszéljünk erről.
Nem volt könnyű szembesülni azzal, hogy amit látok, az tényleg van. Hogy ezek nem történhetnek csak véletlenül. Most sem keresek rosszindulatot az egész mögött, de ismerve az adatokat, azt kell gondolnom, hogy más valóságot láttam, látok én, és mást az, aki ugyanezen adatok alapján – már amennyiben nézte ezeket, mert okom van azt is gondolni, hogy talán nem biztos, hogy kellő figyelemmel követte, és nem érzésre lőtte be a nyújtott teljesítményt – más következtetésre jutott. Azt tudom, hogy Stravát nem használ, és szerintem Training Peakset se.
Tudom, és nyilvánvaló, hogy egy csapatnak érdekei vannak. A legjobb eredményeket kell mutatni a szponzorok felé, és a legjobb infrastruktúrájú csapatnak megvan a lehetősége a legjobbak közül kiválasztani a legjobbakat, és azok közül is a legjobbakat szerepeltetni. Semmi bajom nincs azzal, hogy elsőévesként nem ugyanazt a szerepet kapom, és nem ugyanannyi versenyzési lehetőséghez jutok, mint egy másodéves. Ennek tudatában jöttem, tudtam, mi a dolgom. De itt ennél többről volt szó.
A csapatnak egy érdeke van, a versenyzőnek meg egy pályafutása. Ideális esetben ennek a kettőnek a közös halmaza nagy. De legalább van közös halmaza. Az év előrehaladtával úgy éreztem, hogy ez a közös halmaz, az én páyafutásom és a csapat érdekeinek közös halmaza csekély. Már-már jelképes.
A szeptemberi utolsó verseny után lazítottam az edzéseken, majd két rövid betegségen estem át. Az egyik után 4 hét kihagyást javasoltak, így ekkor vettem ki az éves pihenőidőmet. Mikor visszaültem a bringára, már 2 hónapja nem volt edzésterv a Training Peaks fiókomban, így megoldottam, hogy legyen. De egyre inkább éreztem, hogy az év vége előtt beszélnem kellene a csapattal.
Pont akkor jött az üzenet, hogy november 27-ére Tamás, az egyesület alelnöke szervezett egy évértékelő napot Kecskemétre, amikor egyébként is fel akartam venni vele a kapcsolatot, hogy beszéljünk a jövőről. Abban maradtunk, hogy az évértékelő rendezvény előtt egy órával találkozunk, és még a csapatmegbeszélés előtt átfutunk mindent. Szerintem ő is érezte, miért keresem.
Nagyon hálás vagyok, amiért Tamás is radikálisan őszinte volt hozzám, és én is mindenféle kenegetés nélkül elmondhattam, mit látok. Volt, amiről kölcsönösen megállapítottuk, hogy ezt el kell tenni arra a polcra, amivel meg kell tanulni együtt élni – mert az élet néha ilyen. És tényleg vannak dolgok, amiket ide lehet pakolni, mert ha ezek mögött nincs semmi, akkor lehet nem nagyon törődni velük.
Aztán rákérdeztem, hogy számít-e a csapat a munkámra a következő szezonban. Tamás azt mondta, igen, 100%-ig, mert akinek ő bizalmat szavazott, és akitől azt látja, hogy kellő motivációval és szorgalommal áll hozzá, arra ő számít. Nagyon hálás voltam és vagyok ezért, de volt fülem meghallani, hogy ez Tamás álláspontja, és nem a teljes vezetőségé. Ezért rákérdeztem, és meg is kaptam a választ. Azt, amire számítottam. Úgy volt, ahogy gondoltam: Tamásnak harcolnia kellett értem.
Nem tudom, hogyan köszönjem meg neki, hogy amikor a jövő évi keretről egyeztetett a csapat vezetésének másik felével, elérte, hogy rábólintsanak a szerződésemre. Mint a fentiek alapján nyilvánvaló, nem fogok élni vele, de nagyon sokat jelent nekem. De érthető, hogy ötven százalékos támogatottsággal értelmetlen maradni.
Nyilván nem érkeztem B-terv nélkül, de alapvetően az volt a szándékom, hogy ha számol velem a csapat, akkor minden korábbi zökkenő ellenére maradok, megpróbálom kitárgyalni, hogy ami változtatható, az változzon, ami nem változtatható, azzal meg megtanulok együtt élni. Egyrészt mert tényleg szerettem itt lenni, másrészt meg tényleg, tényleg messze ebben a csapatban vannak a legjobb lehetőségek, ha U19 után is ebben a sportban képzeled el a jövődet. És én így tervezek.
De azt is tudom, hogy mit sem ér maradni, ha olyan létszámlimites versenyeken, amilyen gyakorlatilag az összes fontos olaszországi, de leginkább az összes külföldi verseny, végül a kispadon várom, hogy mikor kell beugrani egy beteg vagy egy épp érettségiző helyére. Nem ezért jöttem, és hiszek benne, hogy ennél többhöz értek. Nincs bennem harag vagy sértettség, de én teljes erőbedobással versenyzek, és ehhez teljes támogatásra van szükségem.
Átgondoltam ezerszer, és megértettem, hogy a szabadságért fizetni kell. Én most azzal fizetek, hogy ezeket a más csapatok versenyzői számára sokszor elérhetetlen lehetőségeket elengedem. Azokat is, amelyek azért morzsaként az asztalra hullhattak volna. Az is szép portfólió, de éltem már eleget ebben, és ez nem az én világom.
Abban maradtunk Tamással, hogy november 29-én, péntek délig meghozom a döntést. Ő javasolta, hogy ne ott azonnal, a tárgyalóasztalnál mondjam ki a végső szót, ahogy én akartam, mert – és ebben igaza volt – nem jó, ha érzelmi döntést hozok. Ezért is hálás vagyok, hogy igyekezett levenni rólam a nyomást.
Tamást már délelőtt hívni fogom, és amint letettük a telefont, kiteszem ezt az írást.
Egy olyan csapatban folytatom, ahol lényegesen behatároltabb keretek között, de kiszámíthatatlan korlátok nélkül megmutathatom, mire vagyok képes. Hogy hol, arról egyelőre ennél többet nem tudok mondani, de amint publikus lesz, azonnal jelzem.
Köszönöm az MBH Bank Cycling Teamnek ezt a felejthetetlen évet! Minden pillanata fontos volt, a sikerekkel és a kudarcokkal együtt. Hiszem, hogy a vesztés is a nyerés része, és hálás vagyok Tamásnak a minden elvárhatónál is őszintébb szavakért, a jó tanácsokért. A csapattársaimnak köszönöm a közös küzdelmeket. Akik most érkeztek a csapatba, azoknak üzenem, hogy nagyon vártam őket, jó lett volna együtt taposni a pedált – de biztos találkozunk még, talán nem is olyan sokára.
Az egész csapatnak sok szerencsét, minden jót kívánok!
Én pedig lépek tovább.
