A Sandrigo – Monte Corno az év utolsó olasz versenye volt mindannyiunk számára. Talán ez volt a legkalandosabb hétvége, pedig nem történt semmi rendkívüli.
Eredetileg úgy volt, hogy augusztus 24-től szeptember 1-ig 4 versenyen indulunk. Július 18-ától kezdve vártam, hogy rajthoz állhassak. És mindig úgy is nézett ki, hogy utazom, aztán indulás előtt egy nappal mindig jött a hír, hogy majd a következő alkalommal. Most úgy alakult, hogy nem én kerültem be a keretbe, de eddzek, mert jön a következő verseny.
Hát edzettem is, egyre keményebben. Az augusztus 23-ai indulás előtt két nappal hívták Apát, hogy logisztikai gondjai vannak a csapatnak, mert lennének versenyzők, akik a szeptember 1-jei verseny után továbbmennének külföldi versenyre, és ők mennének a mikrobusszal, így az volna a praktikus, ha én az augusztuis 31-ei és a szeptember 1-jei versenyen indulnék, és Apáék vinnének ki, és jó volna, ha haza is tudnának hozni. Ez nem kicsit bonyolította meg az életünket. Már minden elő volt készítve a 23-25-ei hétvégére. Az osztálytársaim szerveztek nekem születésnapi bulit, amit csakis azért mondtam le, mert megyek erre a versenyre – amire végül is nem én mentem. Mindig mindent kész vagyok félretenni, és félre is teszek a sportért – de most ezeket mind a semmiért kellett kidobni. Ez fájt.
Igen, az élsportban benne van ez is, és ezt meg kell tanulni zokszó nélkül elviselni. Persze a gyorsabb információáramlás sok kellemetlenségtől kímélt volna meg bennünket, de lapozzunk.
Aznap kimentem edzeni, mentem 2 KOM-ot, és megjavítottam a personal best wattomat 30 másodpercen. Ez volt az egyetlen helyes mód, ahogy ennyi rossz hírre reagálni lehetett.
Időközben kiderült, hogy nem is két verseny lesz, hanem csak egy. Így egy nappal később indultunk, és augusztus 31-én, szombaton érkeztünk. Végre találkoztam azokkal a csapattársaimmal, akik az előző verseny után még kintmaradtak, és akikkel másnap együtt rajtolok.
Az MBH-tól nem volt kint senki, és este még nem tudtuk, hogy a másnapi versenyen kitől kapunk kulacsot. Nem akartuk még egyszer átélni, amit a Giro del Veneto 2. szakaszán, ahol pokoli melegben egy kulacsot kaptunk csak, és mind megrogytunk. Mivel a Montecorona, Gibboék csapata is indult, volt remény, hogy ők segítenek a frissítésben, de erről nem volt semmilyen információnk. Nem volt tartalék bicikli se, ha valami műszaki probléma akadna. Bíztunk benne, hogy minden összeáll a végére, de úgy feküdtünk le aludni, hogy csak annyit tudtunk, hogy másnap verseny.
13:00-kor volt a rajt. A verseny előtt 40 perccel kiderült, hogy Gibboék a Montecorona staffal besegítenek, Gibbo vezeti az MBH csapatbuszt, a csapata és ő pedig a kritérium szakasz után 4 kilométerenként frissít bennünket. Ez kifejezetten jó terv volt, csak tényleg az utolsó pillanatban tudtuk meg, addig pedig mindenféle B teveket szövögettünk. Nehezítette a kommunikációt, hogy mi még nem tudunk olaszul, Gibbo viszont angolul nem beszél. Azért a végére minden a helyére került.
A verseny 98 kilométer és kb. 1000 méter szintemelkedés, ami egy kritérium szakaszból áll, 14 darab 4,3 kilométeres kör a városban, gyakorlatilag nulla méter szinttel, tehát daráló, majd egy nagyjából 10 kilométeres átvezetés után 25 kilométeren keresztül átlag 4%-os emelkedő, ami sosem 4%, hanem van, hogy kevesebb, van, hogy sokkal több.
A verseny 35. kilométerében a hátsó váltóm megadta magát. A pálya egy pontján visszaváltottam, és onnantól kezdve a nagy fogaskeréken maradt, nem reagált a lefelé váltó billentyű megnyomására. Fölfelé váltott, lefelé nem.
Észrevettem, hogy egy éles műanyagdarabka lóg ki a váltót kapcsoló billentyű alól. Miközben 140-es pedálfordulattal próbáltam a mezőnnyel maradni, azzal küzdöttem, hogy ezt a műanyagdarabot valahogy kipiszkáljam. Nem volt más választásom, mert tartalék biciklink nem volt.. Látta Gibbo, hogy mi a baj, de nem tudott segíteni. 20 percig tartott, mire a váltókart piszkálgatva történt valami, és úgy tűnt, meg is oldódott a helyzet, mert amint nem akadályozta a műanyagdarab a váltóbillentyűt a szabad mozgásban, máris lehetett váltani.
Csak hát mire idáig jutottam, eltelt 20 perc, és annyira leszakadtam a mezőnytől, hogy 5 perc értelmes sebességfokozatban teljesített zárkózás után szólt a seprűskocsi, hogy “finito”. Ez volt a hetedik olyan versenynapom, ami a váltó miatt ment a kukába.
Gibbo látta, hogy mióta tekerek egy centrifuga fordulatszámán, és amikor kiszólított a seprűskocsi, megállt, és felvett.
A sportban benne van, hogy egy hónapot vársz egy versenyre, ahol végül műszaki hiba miatt ki kell szállnod, még mielőtt rendesen megizzadnál. De Fortunát kezdtem egy kifejezetten szemét, olcsó némbernek tartani.
A söprűskocsi végül mindenkit kivett, egyedül Bálint tudott végigmenni, ő viszont top 20-ban ért be, ami nagyon szép eredmény.
