A 22° Giro del Friuli Venezia Giulia Juniores 2024 eredetileg egy 4 napos verseny lett volna, de a május 30-ai időfutamot, amit egy nyitott velodromban kellett volna teljesítenünk, döntött pályán, elmosta az eső, így azt törölték. Ez volt sorrendben a 3. olaszországi versenyem, és nagyon vártam.
Az első (valójában tehát második) napi szakasz 91 km, 266 méter szinttel.
Olaszországban mindig nagyon adnak a részletekre, és a versenyek rajtja előtt mindig hatalmas ünnepséget rendeznek, ami nagyon impresszív. A csapatunkat például így mutatták be:
A feladatom az volt, hogy Takács Zsombort segítsem, aki az összetettre ment. Végig vele voltam.
Érdekes szakasz volt. Elősztör kimentünk a városból, és eltekertünk 25 km-re, majd ott tettünk egy hurkot, utána pedig visszatekertünk Zoppolába, ahol még megtettünk 4 kört. A rajt után nem sokkal elkezdett szakadni az eső, ami gyorsan átváltott jégesőre. Annyira erősen vert bennünket a jég, hogy fájt a karunk.
Most jelentett némi előnyt, hogy egyedül én nem kaptam még meg a nyitott sisakomat (az én méretemben nem érkezett), így én a zártban versenyeztem. Ami melegben gyakorlatilag kibírhatatlan, de itt most számított valamit a jégverésben.
Ez így nézett ki a gyakorlatban:
Amikor Zoppolába visszaértünk körözni, elég nehéz volt az esőben helyezkedni. Az egyik körforgalomba úgy értünk, hogy én balról vettem, Zsombi jobbról ment bele. Így adta ki. Csakhogy az út szélén egy úthiba, ami nyilván egy tócsától nem látszhatott, megrántotta alatta a biciklit, és ebből bukás lett. A képen az a pillanat látszik, amikor Zsombi elesik a körforgalom túloldalán, én meg (23-as rajtszámmal) kétségbeesetten nézem, ahogy kiterül, mint egy béka.
Reméltem, hogy vissza tud ülni, és tudtam, hogy ha egyben maradt a bicikli, Zsombi fel is fog érni ránk. Így is lett.
Végre elállt az eső is, bár ez már mindegy volt, de legalább láttunk valamit. A következő kört már együtt fejeztük be Zsombival.
(Elnézést a képminőségért, ezeket a kockákat videóból sikerült kimenteni).
Eléggé együtt maradt a mezőny a befutóra. Az utolsó 200 méteren Zsombi előrement sprintelni, mi már hátrébb voltunk. Ekkor 150 méterrel a vége előtt, egy sikánban, ott, ahol egy útjavítás miatt egy négyzetméteren más volt az aszfalt felülete, valaki megcsúszott a vizes burkolaton, és ebből pont előttünk lett egy tömegbukás. A kép itt sem az igazi, de a lényeg látszik rajta.
Óriási mázlink volt, hogy pont megúsztuk. Bele kellett ugyan fékeznem, mert keresztbe is jött valaki, de sikerült kimozogni.
Végül Zsombi jó helyen beért, én pedig a csapatból harmadikként érkeztem a célba, a mezőnyben a 23. helyen.
A számok nyelvén: 91 km jégesőben, 266 m szint, 45,4 km/h átlag, 218 watt átlag power (a nullák is benne vannak).
A második napon a táv 106 km volt, a szintemelkedés 2262 méter. Porciából rajtoltunk, majd némi sík után elkezdtünk hegyet mászni. Végre nem esett az eső. De hogy ne legyen az élet elviselhetetlenül könnyű, 30 kilométer után kaptam egy defektet. A csapatkocsi gyorsan érkezett, kaptam is kereket, csak valamiért egy alumínium kerék esett nekik kézre, így elöl karbon, hátul alu kerékkel mentem.
A mezőny végig maxon ment, így aztán nem jött jól az időveszteség, és az sem, hogy végig saját zsíron kellett visszazárkóznom.
Sikerült, de sokat kivett belőlem. Ráadásul azt éreztem, hogy jó lábakkal tekerem a bringát, a wattmérő is jó számokat mutat, de sehogy nem haladok. Mindjárt írom, hogy mi volt az oka, de ez már csak itthon derült ki a szervizben. Egyelőre maradjunk a pályán.
Sikerült végül rossz pozícióban, de még limitidőn belül célba érkeznem, így az utolsó napon is rajthoz állhattam. Jöjjenek először a számok, aztán az ígért válasz arra a kérdésre, hogy hová tűntek a wattok.
És hogy miért nem ment a bringa, amikor tekertem, és a wattmérő is azt mutatta, hogy mennie kellene?
Amit a verseny közben még nem tudtam, csak már a hazajövetel után derült ki, amikor a kerekeket cseréltük volna vissza itthon az edzőkerékre, és azt éreztem, hogy nem tudom hajtani, azt gondoltam, hogy megszorult a kerékcsapágy. De a másik kerékkel is ezt csinálta. Sőt, akkor is, ha kivettem a kereket, és levettem a láncot: a pedált alig lehetett körbeforgatni. Pedig a saját súlyától el kellene fordulnia. De tényleg: komoly fizikai erő kellett hozzá, hogy egyáltalán meg lehessen mozdítani. Mint amikor valaki húzza a féket.
A szervizben szétszedték a bringát, és kiderült, hogy a hajtómű csapágy – valószínűleg az első napi jégesőben – annyira beázott, hogy megállt, és a pedállal már nem a csapágy tengelyét forgattam, hanem magát a csapágy testét, ami elforgott a vázban. Így a wattokat nem az aszfaltra tettem le, hanem a bicikli vázát esztergáltam. Vázat kellett hát javítani, és csapágyat kellett cserélni.
De a hiba már csak a verseny után derült ki, javítva is csak akkor lett. A második napon tehát beértem, a harmadikon viszont már végig sem tudtam menni, mert a söprűskocsi kivett a verseny fele környékén. Ez van.
Ennyit a rossz dolgokról. Cserébe volt jó is: Takács Zsombor a 2. napon (Stage 3.) és a 3. napon is (Stage 4.) az 5. helyen ért célba, így ő nyerte az összetettet. Övé lett tehát a sárga trikó.
Nagyon megérdemelt győzelem volt, amit az első napi bukás sem tudott elvenni tőle. Végig taktikusan, hideg fejjel és jó erőben versenyzett. Zsombit jól megünnepeltük!
