A Giro di Primavera 3 nappal a balul sikerült Coppa Montes verseny után indult. Mezőnyverseny, a táv 129 km, 1608 méter szintemelkedés.
A váltóm gyakorlatilag romokban hevert. Az volt a gond, hogy a 11 sebességes Shimano Ultegra DI2 -nak ezt a változatát már gyakorlatilag lehetetlen újonnan beszerezni, használtan se könnyű, és ki tudja, mit kap az ember, ha egyáltalán sikerül leakasztani valahonnan.
Amikor a 25-ei versenyen belémjöttek, és a szerelő megnézte, mi maradt a váltóból, próbáltunk valami megoldást találni. A csapatnál nem volt tartalék. Apa otthonról próbált szervezkedni, eleinte reménytelenül. Majd Bálint apukája hívta, hogy van egy hibás váltójuk otthon, de ép a szerkezet, hátha lehet a kettőből egyet csinálni. Ez azért volt érdekes, mert a szüleim közben kijöttek utánam, és el tudták volna hozni.
De lett egy ennél is jobbnak tűnő megoldás: U17-es csapattársam, Ábris apukája, aki pont utánunk hozta a két U17-es társunkat, hozott egy pont ugyanilyen váltót, mert nekik volt egy otthon tartalékba, és itthagyta a csapatnál.
Hurrá – gondoltam -, meg vagyok mentve! De végül hiába hozta el Ábris apukája, nem került fel a biciklimre. Helyette ez a megoldás született:
A kábel csatlakozója is törött volt, kínjában valahogy bele volt erőltetve a váltó házába. A kábelkötözők pedig a széthullott borítást próbálták rögzíteni. Ugye, innen indultunk:
Határozottan jobban nézett ki, de sajnos messze volt a végleges és stabil megoldástól. A váltó füle ferde volt, az már az otthoni szervizben derült ki, hogy 15 milliméterrel állt el (ez a kerék kerületén mért eltérés). Ez drámai. A képen szabad szemmel is látszik, mennyire nincs a helyén. Bizonytalanul váltott a szerkezet, és nagyjából 2 olyan sebességfokozatom volt, ahol nem darálta a egymást a lánc és a hátsó sor: az 5. és a 6. fokozat tűrhetően viselkedett, a többi megzabolázhatatlan volt.
Viszont legalább menni lehetett a bringával. Reméltem, hogy menet közben majd tűrhetően működni fog.
A szervezők mindent megtettek azért, hogy jó hangulatú versenyünk legyen. Itthon talán a Forma-1-en van akkora fiesta, mint amit nekünk rendeztek. Még konfettit is lőttek fel. Nagyon jól éreztük magunkat. Az olasz vendégszeretet nem véletlenül legendás. Jó volt állni a rajtban, pazar hangulatot teremtettek. Tudtam csak a versenyre gondolni, és ez jó volt.
200-an álltunk a rajtban. Olaszországban egy verseny úgy néz ki, hogy a startnál megrúgják a pedált, és nyélen, de tényleg brutális tempóban mennek a célig, vagy amíg meg nem halnak. Vagy addig, amíg a söprűs kocsi ki nem veszi őket. Most is így mentünk.
Ennek az a magyarázata, hogy U19 másodévben dől el, hogy ki kerül olyan csapathoz, amelyikben be is lehet futni valamiféle karriert, és ki az, aki amatőr marad, mert nem jut be ilyen helyre. Tehát itt tényleg mindenki az életéért megy. Végül is mi is.
Itt volt a Magyar Válogatott is, és itt voltunk mi, az MBH Bank Cycling Team Magyarországról.
A 200 versenyzőből végül 47 ért be a célba. A többieket mind kivette a söprűs kocsi, vagy kiestek bukás vagy műszaki hiba miatt. Ez egy olasz versenyen teljesen normális. A söprűs kocsi nagyon szigorú. Ha van egy műszaki problémád, bevárod a csapatkocsit, és nem érsz fel a szerelés után időben, akkor vége a dalnak.
A válogatott srácok közül Csáki Szabi ért be, a többieket szintén kivette a söprűs kocsi. Tőlünk Makrai Bálint és Takács Zsombor ment végig, Zsombi viszont a 4. helyen ért be, hatalmas sprinttel, épp csak hajszállal lemaradva a dobogóról. Ennek nagyon örültem, óriásit ment. És mivel minket már kivett a söprűs kocsi, a célban legalább láttuk a befutót, és szurkolhattunk neki.
Utólag elemezve a dolgokat valószínűleg akkor is kiestem volna, ha a váltóm nem lett volna ennyire szétcsapva, de így még ezzel is küzdhettem.
Még előttünk volt a május 1-jei és a május 4-ei verseny. Mindkettő létszám limites volt: 5 ember indulhatott minden külföldi csapatból, és mi hatan voltunk.
Számítottam rá, hogy a váltó miatt az egyik versenyen én ülök majd a kispadon, és a másikra találunk valami megoldást, ott majd én mehetek. A verseny előtt egy nappal tudtam meg, hogy május 1-jén nem állok rajthoz. Aztán a 4-ei verseny előtt két nappal szóltak, hogy ott sem.
Az edzéseket mindenesetre rendesen csináltam, aztán itthon Apával elvittük a bringát szerelőhöz, aki kiegyengette a váltófület, a másik rossz váltóból meg ebből pedig varázsolt valami használhatót. Mondta, hogy szép nem lesz, de egy darabig működni fog. Hátha addig szerez a csapat valamit. Azt azért elmondta, hogy ez sokat már nem fog bírni.
Végül a következő 3 versenyen nem indított a csapat. Április 28-tól május 31-ig nem álltam újra rajthoz. Erre nem számítottam, de ilyenkor mindig azt szoktam mondani magamnak, hogy ez benne van az élsportban, és az is egy képesség, hogy az ember az ilyet megtanulja kezelni. De ha érdekel, hogy milyen: hát szar.
